A szigetünk rejtett csodáiból tárok fel újra felétek.
Én épp 22 éve, 2002-ben csöppentem ide a szigetre és ebbe a faluba. Potámia falujába.
Kréta szigete után, nem hittem, hogy tud valaki felém olyat, mely azonos mély érzésekkel tud rám hatni. Soha ne mond soha! Eszembe jut Attila. A Ferenciek tere. Üzletet szerettem volna otthon nyitni. Budapestről repültem Thesszalonikibe. Kréta volt az útirányom. A reptéren átszálláson gondolkozva, gondoltam teszek egy huszár kanyart. Hirtelen megindulásból a további repülőjárat helyett a Kavala város felé tartó buszra ültem fel. Október lehetett. Annak a vége. Nagy képű, voltam, alázat nélkül. Gondoltam, kibérelek egy jeepet, és letudom azt a 100 km körkerületű Thassos szigetet, 3 nap alatt. Mit nekem a 2500 méter magas Ida hegy után Thassos 1200 magas dombocskája. A meglepetés Kavalában ért. Nem ilyen volt semmi abban az időben. Akkor még hal piac volt a kikötőben, hol megállt az autóbusz. Büdös hal illat a parti sétám idején. De a panoráma? A vár, mi egy ormon csúcsosodott. Szemközt a hatalmas zöld sziget. Itt kis üzletek, sikátorok. Imádom a réz, ezüst, bronz edényeket. Egy réz bagoly rám huhukolt. Éreztem egy kis török hatást is. A kikötő? Az is másmilyen volt. Akkor még volt delfin hajó is. Néztem a kompot. Nem, delfinre ültem. Onnan egy óra alatt repített Limenasba. Kérdezték oda felszállva a hajósok, ki vagyok. Mondtam: magyar. Hosszú, kézi szövésű régi úri utazási ruhát viseltem. Mély király kék, arany szövésű kis mintákkal. A testvérem, Éva szerezte be ezen különleges egyedi ruhadarabokat. Eltűnni, feltűnni, mindig szerettem. Jól képviselt ez a ruha. Idegen voltam. Szándékos volt ez az miatt, mert idegen helyre, idegen kultúra, idegen szokások, zárt ember csoport várt itt. Tudtam ezt. Az első megjelenés fontos. A görög népet hiába egyesítették, mindenhol őrzi saját régi jegyeit. Ennek meghódítása, az elismerés felé mindig nagy stratégiát követel. Az enyém, a csendes feltűnés volt. A delfin hajón, annak ellenére, hogy nem szerettem volna ott sokat beszélgetni, a személyzet jól felmért. Majd jött a buszmegálló. Az sem ott volt, hol most van. Minike központi rész volt akkor, hatalmas élettel. Várakozni kellett a buszra, mi Potámiába vitt. Beszélgetés ott is. Az autóbérlés, és szállás bérlés után érdeklődtem. Hiába. Nem volt más választásom, jött a fél órás út Potámia faluba. Panagia előtti út is lenyűgözött. Panagia faluján keresztül menve szívem összeszorult. Istenem, ez az ország kifogyhatatlan a szépségeivel, mivel ezt az országot elhalmozta. Majd közeledve Potámia falu felé, kérdeztem a sofőrt. Mi ez a falu, amit látok a zöldbe fulladva. Természetes, hogy csak idegenvezetői helyre ültem. A sofőr mellé. A tízen év alatt ez számomra oly megszokott volt. Onnan teljes panoráma az út a szakadék széle, az óriáshegyek, a végtelen tenger felé.
Ez egy hosszabb lélegzetvételű írás lesz, mely három részre tagolódik.
Nagyon kedves ünnep a mai nap mindenki számára. Világszerte. Gyermekek, felnőttek kapnak kisebb ajándékot, édességet. A kereskedelem, hogy kiterjessze ezt a szokást minden felé, módosított az eredeti jelentésen, és eredetben. Jól tette. Én magam is úgy neveltem gyermekeimet, hogy higgyenek a csodákban. A Mikulás bácsi mesében, és minden kereskedelem által létrehozott, vagy nép által kitalált történetek lényeiben. De mikor már nagyobbak voltak, az iskolában és az egyház által hallották a valós történetet is, mely legalább oly megható, mint az északról szánnal érkezett ajándék hozó meséje.
